IV.rész. Intelligens hit.

IV.rész.

Intelligens hit.

Most az általam megélt történetekkel szeretném kiegészíteni a Lélek Könyvét:

A történetek elsősorban a saját életem eseményeiről szólnak, amely történéséket sokáig figyelmen kívül hagytam és nehezen, csak hosszú idő után vezettek el Istenhez. Persze más személy számomra hiteles történeteiről is szívesen beszámolok.

Az én személyes tapasztalataim és mások beszámolói, amit bizonyítani nem tudok, és mégis muszáj róluk írnom. Mert ezen események hatására tértem meg, és ezek az események vezettek el a Lélek könyvem megírásához. Talán bátorítással is szolgál mások számára is, hogy elmondják, elmeséljék saját élményeiket!

Biztos vagyok abban, hogy sokkal több kisebb, vagy nagyobb szerencsés véletlen, illetve szerencsétlenség befolyásolta sorsunk alakulását, mint amennyit emlékezetünk megjegyzett és Istenre, Isteni gondviselésre csak kevesen gondolnak!

Én hiszek az isteni gondviselésben, mert hiszek Istenben.

Elmondok egy történetet életemből és tudom, hogy ez a történet számomra egy objektív tény:

A kerékpárommal 12 éves gyermekként egy lejtős úton ereszkedtem lefele. A kontra, vagy másként mondva, fogalmazva a hátsófék nem fogott, pedig többször is körbetekertem. Kétségbeesés lett úrrá rajtam. A lejtős utat egy forgalmas főút keresztezte, és a főúton száguldoztak a közeli kőbánya köveit szállító tehergépkocsik egymást követő konvojai. A kereszteződéstől kb. huszonöt métere lehettem.

A gondolatom a halálfélelmem és a megmenekülés lehetőségei közt ingadozott. Hazudnék amennyiben azt mondanám, hogy biztosan gondoltam Istenre is. Nem emlékszem erre. De az biztos, hogy átfutott az agyamon a megmenekülés paranormális lehetőségeinek több változata is.

Az egyik lehetőség az volt, hogy amennyiben szerencsém van, akkor a keresztező főúton két autó között áttudok száguldani, és valahol a kereszteződés másik oldalán landolók.

Egy másik lehetőségként az villant be, amennyiben úgy tetszik még képtelenebb lehetőség, hogy egy tehergépkocsi kerekéről visszapattanok, és valahogy csak megúszom gázolás nélkül élve.

Az utolsó paranormális menekülési emlékképem az volt, ahogy a lejtős úton haladtam lefelé és láttam, hogy egy árok vége kb. félméterre beért az általam használt lejtős útra és ez az árok, a keresztező főúttal párhuzamos árok volt az utolsó gondolatom.

Arra gondoltam, hogy az árok szélébe belehajtok. Majd elfordulok az árokban derékszögben és így elkerülve azt, hogy a keresztező útra kiguruljak, kihajtsak. Az utolsó méterekre nem emlékszem. Amikor magamhoz tértem zúgó fejfájást, és más testtájról is éreztem fájdalmat. A fülemből folyt a vér, a lábam a kezem is vérzett. Az árokban a kerékpáromon ültem, a kerékpár kormánya kifordulva a hasamnak szegeződött. Az árok baloldala ezen a részen terméskővel volt és van kirakva ma is. Az igaz, hogy az árkot azóta le járda-lapozták. Sérüléseimet valószínű, hogy ezek a kövek, és a kerékpár okozhatta.

Megmenekültem!

Ez volt az első értelmes gondolatom és csodák, csodája meg tudtam mozdulni. Ahogy hátranézve körülnéztem, egy teherautó állt a kereszteződés után.

A kereszteződésben egy férfi közeledett felém és látva, hogy hátra nézek annyit kérdezett:

– Mi van gyerek? - Jól vagy? - Segítsek? - Nem kell, - jól vagyok, feleltem neki gyorsan és hatalmas zavart, szégyent érzetem, és egyedül akartam maradni.

Az ember több kérdést nem tett fel, és szó nélkül megfordult, és beszállt a teherautóba, majd elhajtott. Én eleinte csak nehezen szedtem össze magam. Ahogy sikerült összeszednem magam az első teendőm az volt, hogy a kerékpárt üzemképes állapotban hozzam, és utána elindultam a kerékpárral a kb. három-négy kilométere lévő gyógyszertárba gyógyszerért az idős szomszédnéninek, mert az eredeti úti célom az volt a balesetem előtt, hogy gyógyszert hozok neki.

Útközben egy patak mellett lemostam magamról a rám száradt vért, és a szakadt, véres ruhámat is egy kicsit rendbe tettem. Miután gyógyszert kiváltva hazaértem és átadtam a szomszédnéninek a gyógyszert, köszönetet nem várva beszaladtam a szobámba, és lefeküdtem, mert komoly fájdalmaim voltak. Fejfájás, hányinger, remegés, gyengeség és fájdalmas zúzódások a különböző testrészeimen, amiről nem akartam beszélni senkivel. Másnapra már a szokásos megszokott zúzódásokkal teli normális gyerekként keltem és elkezdtem egy új napot, 1968-ban.

Paranormális esemény vagy csoda, egyenlő azzal, hogy nincs rá ésszerű természetes magyarázat.

Ezt a kis történetet azóta is a féltet emlékeim közt őrzöm, és mégis hosszú éveknek kellett eltelnie, hogy megtérésemhez hozzájáruljon. A hitetlenségem volt a fő oka, hogy nem vettem tudomásul a csodát, és nem akartam hinni, hogy ez a csoda velem megtörtént.

Nem akartam hinni a szememnek, az agyamnak, az eszemnek. Ez a paranormális esemény számomra objektív tény volt, és mégsem akartam hinni a csodában.

Ez az eset jó példa arra, hogy van amikor nem akarunk hinni a szemünknek, agyunknak, mert annyira valószerűtlen a megtörtént esemény. A saját szememmel láttam és részese voltam, benne voltam és mégsem akartam tudomásul venni, elfogadni a csodát.

A történet jól példázza, hogy sokszor mondjuk és azt állítjuk, hogy hisszük a csodát, ha látjuk, vagy ha velünk megtörténik a csoda.

De mégsem akarjuk, vagy nem merjük elhinni, mert félünk, hogy önmagunk és mások előtt is nevetség tárgyává válunk. Tehát keresünk valami kis kibúvót, magyarázatot vagy elütjük tréfával, hogy ne kelljen bevallanunk azt a tényt, hogy csoda történt velünk.

A velem megtörtént események, és történések hatására vált bizonyossá számomra Isten.

Tehát feltételezem, és ez nem bizonyosság, hogy az előző életem hibáit, bűneit jóvátegyem, ezért ha úgy tetszik, kaptam Istentől még egy újabb lehetőséget, esélyt.

A kezdés sem volt épp szerencsés, mert szülőanyám örökre eldobta az egy szülött gyermekét, akit világra hozott. Itt került egy kis piszok a kagyló belsejébe.

Első emlékeim közt egy asszonyra emlékszem, akihez nagyon ragaszkodtam, és féltem eltávolodni még párlépésre is tőle, mert tőle vártam védelmet. Ez az asszony lett az édesanyám, az aki felnevelt.

Tél volt és anyámmal a ház előtt álltunk, amikor azt láttam, hogy többi gyerek szánkózik az út túloldalán, az útpart meredekebb részén.

Anyám küldött, hogy menjek én is a többi gyermek közé játszani, de nagyon féltem és tiltakoztam. Végül is, egy nagyobb fiú segítségével sikerült neki rábeszélnie, hogy elmenjek a többiek közé.

Arra emlékszem, hogy azt kérdezgették a többiek, hogy ki is vagyok én? Ki ez a gyerek?

A nagyfiú mondott nekik valamit, és így kezdődött számomra a tudatra ébredésem, az emlékezetem szerint.

Megismertem a környéket, és lettek barátaim és ellenfeleim, haragosaim.

Egy alkalommal elmentünk a nagyobb fiukkal cseresznyét szedni, és én nem bírtam fel mászni a cseresznyefára, ezért egy kisebb akácfára másztam, amely mellette állt, és onnan próbáltam cseresznyét szedni. Sajnos letört az akácfa ága, és a földre huppantam hanyatt esve, és nem bírtam levegőt venni.

A nagyobb fiúk lemásztak a fáról és nevetve körbe álltak, és tanakodtak, hogy vajon megjátszom magam vagy tényleg fuldoklom.

Arra emlékszem, hogy nem találta a levegő az utat a tüdőmhöz, és nem tudtam levegőt venni.

Még a gyomromban is levegőt kerestem.

Hánykolódtam és dobáltam magam a földön, és egyszer csak beindult a légzésem.

Hányingert éreztem. Nehezen, de megpróbáltam a nagy fiukkal lépést tartani hazafele az úton gyengén remegve. Nagyon rosszul voltam, és hányingerem is volt.

Csoda történt? Számomra igen. Csodálatos az Isten, aki az utolsó pillanatban segített.

Persze Istenre akkor nem gondoltam emlékeim szerint.

Nem tudom, hogy iskolába jártam vagy még nem? A lényeg az, hogy az egyik haverom édesanyja megkérdezte,- hogy kinek a fia, borja vagy? És azt is kérdezte, - hogy hívnak? Válaszoltam is neki valamit, mire azt mondta, hogy - te vagy az a kis lelenc? Nem értettem, de túlságosan nem zavart. Csak hogy, amikor ezzel a barátommal összevesztem, ez a fiú úgy csúfolt, hogy lelenc.

Az elején nem értetem és arra gondoltam, hogy ez is csak egy szitokszó. Közben változtak a barátok és az ellenségek. Másoktól is azt hallottam, hogy lelenc.

Egy idő után, ez gyanús lett és kezdett zavarni. Elhatároztam, hogy visszamondom én is, ha megint valamelyik haragosom ezzel szid majd. Így is történt. Csak hogy ekkor történt a meglepetés, mert a haragosomon kívül, még a haverjaim is meglepődtek ezen, és meg indult a vita, hogy kinek van joga ilyet mondani a másikra, és ki hazudik és ki az aki nem hazudik?

Haverjaim is elmondták, hogy ők is úgy tudják, hogy sem anyám nincs, sem apám nincs, és engem a lelencből hoztak. De az is lehet, hogy zabi gyerek vagyok. Ez akkor úgy csapódott bennem le, hogy valami szörnyszülött vagyok, vagy valamiért rosszabb vagyok másoknál, amit nem bírtam megérteni és feldogozni.

Leszakadt az ég, összedőlt az általam ismert világ, és szaladtam fejvesztve hazáig.

Otthon anyámat kérdeztem zokogva, hogy mondja el, hogy kivagyok és mi az igazság?

Anyámat teljesen felkészületlenül érte a kérdésem, és először azt monda, hogy hazugság az egész. Majd zavarában elmesélte, hogy nem vagyok lelenc, csak rossz szülőanyám volt aki eldobott, és lemondott rólam, és egy pécsi ismerősöknél tartózkodtam, amikor ők rám találtak.

Most már az ő gyerekük vagyok, és szeretnek engem.

Ötévesen beköltöztünk Pécsre, és ott jártam óvodába. Itt kerültem először újsághírbe egy autó balesettel kapcsolatban, amit én okoztam úgy, hogy kirántva a kísérőm kezéből a kezem, majd átszaladtam az úton egy autó előtt. Az autó, hogy a gázolást elkerülje, egy ház oldalának ütközött. Ez sajnos egy rosszul sikerült, a bátorságomat bizonyítandó kísérlet része volt. Szerintem bőven átértem volna, de sofőr nagyon megijedt.

Nagymamám betegsége miatt visszaköltöztünk falura, és az iskolai tanulmányaimat ott kezdtem meg. Soha nem felejtem el, hogy még nem jártam iskolában, és egy barátommal egy disznóól padlásán játszottunk gyufával, és én azt mondtam neki, hogy ne gyújtsuk fel a padlást, mert a szüleinket bezárják, és sok pénzt kell fizetniük! A barátom egyből megértette, és visszavitte a gyufát, amit velem megbeszélve ő hozott ki. Így válik igazsággá,” a gyermek felelőssége is”!

Ezek után kezdtem meg az általános iskola első osztályában a tanulmányaimat.

Azt el kell mondanom, hogy több évet fogtam ki olyan tanárokkal, akik a megtorlást a brutalitásig vitték.

Az általános iskolai tanulmányaim alatt három iskolában jártam. Iskola átszervezés, költözködés és pályaválasztás miatt.

Az alsó tagozat négy osztályában három különböző tanár tanított. Elsőben és negyedikben rendes tanáraim voltak. Második osztályt és a harmadik osztályt egy idegbeteg tanárnak a fizikai, és lelki terrorját, a rosszindulatának a következményeit szenvedtem el. Dacból nem tanultam.

Örömmel jártam első osztályba. Első osztály végén megbeszéltem az akkori tanárommal, hogy a nyári nagy szünetben megtanulok folyékonyan újságból olvasni. Egész nyáron arra készültem, hogy a legkülönb én leszek olvasásból. De sajnos nyugdíjazták a tanárbácsit, és így új tanárral kezdtem meg a második osztályt, aki megtiltotta a folyékony olvasást. Most is fülembe cseng a szava. –Most jöttem a főiskoláról, és csak tudom, hogy második osztályban tilos a folyékony olvasás!

Megfenyegetett, hogy egyest ad, és tanári írásos megrovásnak a kilátásba helyezésével megpróbált szótagolva olvasásra bírni. Azt mondta, hogy amennyiben ezt nem tanulom meg, úgy az előzőekben felsorolt következményei meglesznek. Én elsőben gyönyörűen tudtam szótagolva olvasni, de most nem ment. A tanár pedig osztotta a beírásokat és az egyeseket. Kínomban már énekelve olvastam és elkezdtem dadogni. Egyik alkalommal a büntetésem az volt, hogy le kellett térdelnem a sarokban és nem mehettem haza a tanítás végeztével.

Kértem a tanárt, hogy engedjen el pisilni, de azt válaszolta, hogy ne hazudjak neki, mert ő biztosan tudja, hogy nem kell nekem pisilni! Így szenvedtem egy, két órát, amikor végre elengedett és haza mehettem. Sajnos a vizelet visszatartása miatt nagyon erős fájdalmaim keletkeztek, és hazafele az út mellett az árokpartját vettem célba, mert tovább képtelen voltam menni. Az árokpartján lefeküdtem, hogy ne lásson senki és meg próbáltam pisilni, de sajnos nem sikerült.

Ott kínlódtam, jajgattam és sírtam az árok szélén, amikor odajött egy néni a nem messzi házból és megkérdezte, hogy mi bajom van? Elmondtam neki, hogy mi történt velem, és azt is, hogy nem tudok pisilni. Azt válaszolta, hogy a velem történtek az kegyetlenség, és súlyos betegséget is kaphatok. Én kértem, hogy hagyjon magamra, mert szégyenlős vagyok. Magamra maradva csak lassan, kínlódva, apró cseppekben meg, meg állva, lassan meg indult a vizelet. Sikerült és kibírtam, mert az biztos, hogy a jó Istent is segítségül hívtam.

Negyedik osztályban egy új tanítót kaptunk, és véget ért az áldatlan állapot, amiben részesültem..

Igaz, hogy egy jó paprikásról itt is lemaradtam, de ez csak tanári figyelmetlenség volt, és nem szándékos gonoszság.

Ötödik osztályt átszervezés miatt egy másik iskolában kezdtem el és fejeztem be.

Az ötödik osztályban annak ellenére, hogy nem bántott senki a tanárok részéről, mégis csalódást okozott. Tudatosan ráhajtottam, hogy úttörővezető legyek, és a tanáraim támogatását is élveztem, de sajnos a pajtások leszavaztak. Nem-sokra rá az egyik pajtásommal, már disszidálni akartunk Amerikába. Ez a skizofrénkollaborálás, a rendszer-ellenességgel végig kísérte a fiatal életemet. Most ilyen formában. De kitudja, amennyiben sikerül a tervem, mi történik ezek után? Ötödik osztályt befejezve a nyári szünidőben költöztünk Komlóra, és itt fejeztem be az általános iskola tanulmányaimat, az alábbi tanulságos nevelési módszerek segítségével.

Mikor az Általános Iskola hatodik és hetedik osztályában jártam, előre bocsátom, hogy nem voltam egy könnyű eset. Ez idő tájt történt velem az a csoda, amit már leírtam és nem lehetett véletlen, és nem lehet emberi ésszel másképp magyarázni azt a kerékpár balesetemet csak úgy, hogy Isteni csoda történt. Erről itt, nem kívánok többet szólni.

Egy falusi fiú bele csöppen egy civilizáltabbnak hitt városi életbe. Új szavakkal, kiejtésekkel és új szokásokkal találtam magam szemben. Abban az időben általános szokás volt, hogy a gyerekek a közeli meddőhányón és más egyéb helyekről ócskavasat gyűjtenek. Új barátaimmal én is sok vasat gyűjtöttem. Esténként a közeli szemétdombon és az Iskola közelében lévő betonépítményen játszottunk.

A település minden rendű és rangú gyermekét vonzotta ez a hely.

Az épület ajtajának és rácsainak ellenállása próbára tette sok gyermek erejét.

Egyik alkalommal amikor az egyik barátommal épp ott játszottunk, hogy ne szépítsem a dolgot, látva az építmény rácsainak sanyarú állapotát, és hogy a lélek tartja az építményhez, amely általában pöcegödörként volt emlegetve a gyerekek között. Tehát ócskavas gyűjtő és egyben szakértő szemmel megállapítottam, hogy kiesebb erőfeszítés árán az előttünk ott logó lélek tartotta rács, amely már csak egy helyen volt rögzítve, leküzdhető akadály számunkra. Úgy éreztem, hogy könnyen hozzájuthatunk ehhez az ócskavashoz, amely már rég nem töltötte be az eredeti funkcióját. Amire nem is gondoltunk, hogy mi célból van az ott.

Így azt a bizonyos, és még ellenálló részét a rácsnak leküzdve, egy jobb sorsot, a beolvasztást szánva neki elhatároztuk, hogy másnap a tanítás után leadjuk a méhben és osztozunk a megérdemelt jövedelmen.

Barátomnak másnap délután tanulnia kellett, és nem engedték el játszani. Most neki ez volt a szerencséje. Én pedig örültem, hogy nem kell osztoznom az ócskavas árán.

Tudom, hogy ez nem volt szép tőlem. De kérem, hogy senki ne irigyelje ezt tőlem, mert megfizettem az árát kamatostul! Még a családom is fizetett. Másnap az iskolában, rendkívüli iskolagyűlést hívtak össze. Az egész iskola tanárostul, és tanulóstul ott sorakozott az udvaron.

Az igazgató valami igen szégyenteljes dologról beszélt, ami az iskola történetében szerinte példátlan, és egyedülálló eset volt. Valami derítő vasrácsáról beszélt, amit valami igen gonosz és elvetemült tanuló tönkre tett, és még nyerészkedett is rajta, leadva azt a méhben.

Még arról is beszélt, ha egy szikrája pislákol a becsületnek az ilyen emberben, akkor önként jelentkezik!

Igaz hogy belém nyilallt az a gondolat, hogy az eset és az én esetem közt, mintha valami hasonlóság lenne és ez a gondolat átsuhant rajtam, és mérlegeltem is gyorsan a helyzetemet. De nem voltam biztos abban, hogy rólam van szó, így nem jelentkeztem. Nem ismertem magamra. A rács már rongált volt és eredeti funkcióját már régóta nem tudta betölteni. Mi "csak" befejeztük a rongálást, és kárt szinte nem is okoztunk, mert nem mi vertük szét az építményt. Valahogy az arányosság a gonoszsággal, az elvetemültséggel sem stimmelt. A derítő szót, sohasem halottam.

A rácsok már évekkel azelőtt, hogy barátom és én hozzájuk nyúltunk volna, már rég ki voltak feszegetve a helyükről. Továbbá nem stimmelt az objektum neve. Sajnos nem tudtam, hogy mit jelent az a szó, hogy derítő. Így végképp megnyugtattam magam, hogy ehhez a piszkos és ennyire szégyenteljes ügyhöz nekem semmi, de semmi közöm! Ez pillanat műve volt.

Csak hogy az ég, és a menny leomlott hamar a nevem hallatán.

Igazgató istenként dörögte a nevem, mint iskolája szégyenét. Elkapta grabancomat, habzó szájjal üvöltve világgá, hogy nincs szégyenem és berántva, belökve a tanári irodán keresztül az igazgatói irodában, ütött és vágott, ahol csak ért.

Azt üvöltötte, hogy mondjam el, hogy jutottam el idáig!

Elmondtam, hogy nem tudtam, hogy az derítő és azért nem jelentkeztem. Ezért újabb pofonok záporoztak rám, mert azt hitte, hogy hazudok és hülyének nézem.

Majd azt találtam mondani, hogy a gyerekei is ott szoktak játszani és ők bizonyíthatják, hogy a rácsok már évek óta ki voltak feszítve. És azt a kis darabot sem egyedül, ha nem a barátommal törtem le.

Ezek után záporoztak az ütlegek igazán, hogy én belekeverek másokat a piszkos ügyeimben. És hiába mondtam, hogy igazgató bácsi kérdezte a verések közt, hogy mikor és hogy tettem, jutottam idáig?

Behívatta a barátomat is, akitől egy kicsit lehiggadt. Igaz, hogy őt nem bántotta, mert ő nem volt egy jött-ment. Egy igazi őslakos volt.

A verések után kaptam egy igazgatói megrovást és behívatták apámat, akinek kötelezettséget kellett vállalnia, hogy visszavásárolja a rácsokat a méh telepről, és teljesen helyre állítja a rácsokat a derítőn, azt befalazva, mint újkorában. A barátom megúszta egy osztályfőnöki megrovással, és a helyre állításban sem kellett a családjának részt vennie. Igaz, hogy személy szerint jelen volt ő is emlékeim szerint a helyrealitásnál.

És én megtanultam örökre egy új szónak a jelentését.

Az egyik osztálytársam galád módon, hogy rontsa az iskolában amúgy sem rózsás helyzetemet, és örülhessen annak, hogy megbüntetnek, beárult valamelyik tanárnak, hogy a tanítási óra előtt az iskolában írtam meg a házi feladatomat. Ezért kaptam egy-egyest, meg egy beírást.

Én sajnos bosszút álltam. Mert ahogy lehetőségem adódott rá, pofon vágtam még az iskolában. Nem vagyok büszke erre a tettemre sem. Sajnos megtettem.

Az ügyeletes tanár levitt az igazgatóhoz, aki kifáradásig ütlegelt.

Egy alkalommal fogalmazást irtunk a nyári élményeinkről, és én tájszólásban, egy kis életszerű pikantériát vittem a dolgozatban, amelyért akkora egyest kaptam, hogy a füzetemben nem fért el, mindezt szörnyülködve és megalázó szavak kíséretében tette szóvá az illetékes tanár, az egész osztály előtt...

Egy másik alkalommal kedvenc írónkról, vagy költőnkről kellett írni. Én Petőfit éltetve, ha lány lennék írtam, biztos, hogy a Petőfit választanám. A magyar tanárnő ezért lehomokozott, buzizott.

Osztályfőnököm egyik alkalommal azt találta mondani hetedik osztályban, hogy örökre elintézi a továbbtanulásomat úgy, hogy sehová nem vesznek fel. Én azt válaszoltam neki, hogy a bányába felfognak venni. A viszont válasza az volt, hogy oda való vagyok. Én megint nem tudtam megállni szó nélkül, és azt mondtam, hogy most nagyon sok gyerek édesapját sértette meg ezzel a kijelentésével.

Egy másik alkalommal kijelentette osztályfőnököm, aki biológiát is tanított, hogy meg fog buktatni. Erre én azt válaszoltam, hogy nem fogom annyiba hagyni, mert följelentem és addig megyek, míg bebizonyítom, hogy nem a tudásom miatt buktatott meg és lehet, hogy az osztálytársaimat is kifogják hallgatni, és így kiderül majd az igazság. Hetedik év végén, így nem lettem megbuktatva.

Sorolhatnám tovább azokat a sérelmeket amiket én osztottam és duplán, triplán kaptam vissza. Vagy más tanárok megalázó kijelentéseit, és általuk osztott lelki sérüléseket. De nem teszem. Csak annyit, hogy a tanárok kegyetlensége és igazságtalansága miatt elhatároztam, hogy a nyolcadik osztályt ebben az iskolában nem fogom elkezdeni.

Ezt közöltem szüleimmel, akik ezt nem vették komolyan. A nyári szünetben azon törtem a fejem, hogy világgá megyek, és így bekerülök a nevelőintézetben, vagy öngyilkos leszek.

A szünidő első hónapjának a vége fele találkoztam egy iskolatársammal, aki közölte a megváltó hírt, hogy az igazgatót és több tanárt elbocsátottak az iskolából. Azok közül, akik szándékosan a legkegyetlenebbek voltak velem úgy nagyjából négy tanárt, az igazgatót is beleértve.. - Csoda? - Vagy véletlen? Számomra ez csoda volt. Csodálatos az élet és az Isten, egy boldog nyolcadikosnak! Igaz, hogy Istenről hamar elfeledkeztem. Sajnos materiális világkép győzedelmeskedett bennem ismét, és legyőzte a bennem pislákoló lelki tüzet, amely néha, néha éltetve a reményt, és Istent szólította.

A legkorábbi gyermekkori, és legborzasztóbb álmaim közé tartozott azaz álmom, amikor rohanva menekültem valami pusztító, az elpusztításomra törő szörnyetegféleség elől.

Az álom vége az volt, hogy elbotlottam menekülésem közben, és a kegyetlen szörny lesújtott, vagy belém harapott. Vagy az, hogy a fejvesztett menekülés közben egy nagy szakadékban zuhanok és mindezt rettegő borzadály, és halálfélelem közepette éltem meg. Már féltem lefeküdni és aludni.

Így ezek után rettegtem az elalvástól, és azt követő álmaimtól. Féltem elaludni. Egyszer csak rájöttem álmomban arra, hogy minden álombéli halálom után véget ért a rettegés, és azt éreztem, hogy van tovább és repülők. A testemet otthagyva máshol és más körülmények között újra élek, és tovább álmodok. És ezek után megkönnyebbültem. Egy idő után rájöttem, hogy van lehetőségem a rettegés, és a menekülés idejét lerövidíteni, mint egy befolyásolva az álmaim pozitív kimenetelét. Még pedig úgy, hogy a menekülés közben, vagy zuhanás közben arra gondoltam, hogy tudok repülni és így üldözőim elöl elrepültem, és nem zuhantam le, hanem sikeresen meg menekültem. Ezek után már nem féltem az álmaimtól.

Zuhanásoknál, illetve azt kivédő repüléseknél, volt egy furcsa érzésem. Mintha a testem nem repült volna velem, és mégis csodálatosan jó volt repülni egy újabb élet felé.(A lélekről írtak ismeretében, gondolat ébresztőnek megfelel!)

Magammal kapcsolatban még egy csodáról szólok, mert nem szeretném a sok csodával tarkított történeteimmel az olvasóim bizalmát, és türelmét próbára tenni. Lehet, hogy később talán írok a velem történt, más csodákról is.

Huszon kilencéves, és dohányos fiatal apaként, egy megerőltető séta közben erős lábfájást éreztem. A lábfájás egyre erősödött az eszméletvesztés határait kikezdve. Bevonszoltam magam egy épületbe és lefeküdtem egy asztalra, nem törődve semmivel.

A fájdalom a vízszintes helyzetben fokozatosan mérséklődőt, és végül rövid időn belül megszűnt. Aznap már nem okozott a lábamba a fájdalom több problémát.

Egyik éjszaka álmomban erős fájdalmat éreztem a lábamban. Úgy éltem meg az álmom, hogy ordíttok és nyögdécselek a fájdalmamban, és valami furcsa dolog történ velem.

Fájdalmaim miatt felakartam kelni az ágyamból, és

úgy éreztem mint ha felkelnék, felemelkednék az ágyról, és hirtelen könnyűnek, és jól éreztem magam, mert a fájdalmaim megszűntek.

De valami nem stimmelt. Úgy éreztem, hogy felültem az ágyban, vagy az ágyban feljebb kerültem, feljebb csúsztam és mégis a testem ott hevert az ágyon mozdulatlan.

Meghökkentő és félelmetes volt. Hihetetlennek tűnt. Majd a helyzet felismerés, és az első meglepetés után hihetetlen nyugalom szállt meg. Éreztem, hogy ott lebegek a fejem felett és azt is tudtam, hogy fejemből szálltam fel. Tudtam, hogy az a feladatom, hogy meg gyógyítsam az alattam elterülő testemet. Éreztem, hogy én magam vagyok a lélek, a tudat, és mint egy orvos, vagy valami tudós parancsnok, parancsokat osztogattam az agyamnak, hogy a lábfájásomat okozó érszűkületemet megszüntető oldó anyagok termelését fokozza, és a véráramlat segítségével a dugulást-oldó anyagokat, vagy katonákat küldjön a trombózisos helyre.

Felülről láttam az egész testem belsejét. Úgy éreztem, hogy átlátok a testemen.

Rendkívülinek és erősnek éreztem magam. Azt éreztem, hogy mindenre képes vagyok.

A visszatérésemre sajnos nem emlékszem már, talán azt nem is éltem át tudatosan. De arra igen, hogy reggel a nejemet arról faggattam, hogy hallotta-e azt, hogy ordítozok a fájdalomtól és elmeséltem neki azt, hogy mit álmodtam.

Ezt azóta is álomként kezelem, és csak akkor, amikor más emberek hihetetlennek tűnő hasonló élménybeszámolóját hallom, akkor mindig úgy érzem, hogy ez velem is megtörtént.

Ismerem azt az orvosi magyarázatot, hogy oxigén hiányos állapotban az agyunk meg, meg tréfálja az embert. Így a más emberek klinikai halálból történt vissza térésének az orvosi magyarázatát. Tudom, hogy azok az orvosok akik szintén már átélték ezt az élményt, azok az orvosok közül vannak olyanok, akik megváltoztatták véleményüket, és hinni kezdtek a lélek, a tudat hittételében.

Tudom, hogy az én álmomra is lehet többféle magyarázat.

Volna még más mondani valóm is. De úgy érzem, hogy sokak számára már ez is sok, és általuk normálisnak gondolt világtól, már így is túl mészire mentem és ez is hiba lehet, amennyiben hiteles szeretnék maradni.

Lehet nevetni azon, hogy biztos nincs ki mind az öt kerekem. Mielőtt ennek a könyvnek a meg írásának neki kezdtem, arra gondoltam én is, hogy mit gondolnak majd mások. Utána meg arra, hogy mit veszíthetek? És rájöttem, hogy csak az igazságot veszthetem el, mert nem írom meg. Most nevessenek!

Bocsánatot kérek mindenkitől, de az igazságot akkor is el kell mondanom, biztos lesz aki ezek után sem hisz nekem, és aki átélt hasonló élményt az erőt meríthet belőle. Tehát, ha elhiszik, vagy elfogadják az itt leírtakat, akkor már tudják, hogy Isten számomra miért lett objektív tény.

A mai napig is sokszor kételkedve és hitetlenkedve fogadom mások élménybeszámolóit, és ilyenkor értem meg, hogy miért hallgattam ezidáig.

Nehéz ezekről az élményekről írni, és őszintén beszélni, mert senki sem szeret nevetség tárgyává válni.

Nos akkor, mi a helyes megoldás?

A helyes megoldás az lenne, hogy hallgassuk el a velünk megtörténteket, és hazudjunk magunknak is?

Vagy másoknak csak azért, hogy mások szerint, és mások által állított mérce szerinti normálisnak hitt, vagy mondott normába beleférjünk?

Szerintem a normális az, amennyiben beszélünk élményeinkről, és normálatlan az, aki ezen gúnyolódik. Sajnos az ilyen ember nem tudja feldolgozni azt a tényt, hogy minden emberi lény más és más, és így a megismételhetetlen egyedi dolgok, történések, vagy már mások által megélt és elmesélt esetek bárkinek az életében megtörténhetnek.

Csak hogy amiről ő nem tud, ez nem a mi hibánk.

Lehet hogy tévedek, de úgy érzem, hogy az érzékenyebb lelkületű emberekkel, vagy gazdagabb érzésvilágú emberekkel gyakrabban történnek különleges élmények, és a paranormális jelenségekről is több élményük van.

Arra gondolok, hogy egy érzékenyebb ember, a kifinomultabb érzékei által fogékonyabb más, kevésbé érzékeny lelkületű embereknél, és jobb hatásfokkal működik a lélek titkainak, és Isten üzeneteinek a vétele.

Tehát fogékonyabb arra amit egyszóval "másállapotnak" ( és nem a terhes állapotra gondolok) nevezném. Ámbár néha ez is lehet terhes, teher viselni!Ez nem édes teher.

Ezt az állapotot tanulással, vagy szorgalommal nem lehet elérni, és ez is egy adottság, amely minden embernél más és más, és az ilyen típusú embereket megérteni is nehéz.

Ezért azt mondom, hogy nekünk is toleránsabbnak kell lenünk a más emberek meg nem értő gondolataival, vagy szavaival szembesülünk, mert az nem az ő hibájuk, és arról sem tehetnek, hogy ezekkel az adottságokkal nem rendelkeznek.

Nem lehet mindenkiből művész sem. De minden emberi lény más, és más.

De a művészek és a művészetük is különböző lehet. A festőművésznek lehet bothallása, és fordítva pedig a zeneművész is lehet tehetségtelen festő.

A népművelők vagy hagyományművelők, akik ma idős emberek és különböző népi hagyományok művelői, kiemelkedő tehetségű emberek.

Csak néhány területet említenék meg! Fafaragás, a különböző hangszerek megszólaltatása.

Vagy a népdalokat éneklő emberek, akiknek a művészi magasságokban szárnyaló hihetetlenül gyönyörű hangja, és dalolási tehetsége Isteni adománya. Ez is egy csoda.

Még valamit: Amennyiben csoda történik velünk, gyakran a csoda örömétől mi emberek fosztjuk meg magunkat, mert nem akarjuk elhinni a csodát.

A családom egyik ismerősével történt az a csodálatos dolog, hogy kint volt az Orosz fronton, és amikor egy magában gondolkodott, és már minden reményét feladott volna a hazatérésével kapcsolatban, akkor megjelent neki egy asszony.

Aki azt mondta neki, hogy –Imre fiam szed össze magad, mert neked haza kell térned!

Ez az ember, aki minden reményét készült feladni a hazatérésével kapcsolatban, a saját édesanyát vélte felfedezni ebben a természetfölötti látomásban.

Elmondta nekem, hogy olyan erőt kapott és elszántságot, hogy ebből az erőből a bajtársai hazatérését is tudta segíteni.

Rájuk kiáltott és veszekedett velük, hogy szedjék össze magukat, álljanak fel és induljanak el, mert másként megfagynak és nem térnek haza!

Ezzel az emberrel öregemberként egy másik csoda is meg eset!

Elmondta, hogy az egyik heréje pár hét alatt úgy megdagadt a háromszorosára, hogy megijedt és készült az orvost meglátogatni. Előző este lefekvés után elaludt és azt álmodta, hogy két nővér bejött a szobájába mosolyogva, nevetve, hogy rendbe rakják a heredaganatot.

Azt álmodta, hogy addig masszírozták és nyomkodták, még ki nem masszírozták belőle azt a sok váladékot, ami a daganat okozója volt.

Azt mondta, hogy érezte és látta az ágyékát, és az ágyát is. Látta, hogy elönt mindent a váladék. Hogyan és honnan látta magát? Felűről bizony.

Reggel mikor felébredt az első gondolata az volt, hogy ellenőrizze az álmát. És csodák csodája, a daganat eltűnt teljesen.

Elmondta, hogy csak azt nem érti, hogy sok váladék hová tűnt, mert nyomát sem találta neki reggel.

Így orvoshoz nem is ment el.

Számomra csoda volt, a számára hihetetlen és megmagyarázhatatlan eset. Azok közé az emberek közé tartozik, akik azt mondogatják kitartóan, hogy hinnék a csodát az Istent, ha látnák!

Én azt kérdeztem tőle, hogy kell-e ennél több és nagyobb bizonyság, mint a vele történtek?

Amennyiben Isten megjelenne előtte akkor is csak azt mondogatná, hogy tegyen csodát, mert másként nem hiszi el az Istent, és nem hagyná békén az Istent, akinek szüntelenül bizonyítgatnia kéne a csodálatos képességeit, mert a saját szemének sem hisz az ilyen ember.

Ez képtelenség.

Azt állítom én, hogy rengeteg emberrel történik számára is megmagyarázhatatlannak tűnő, és élményszámba menő esemény!

Már lehet, hogy számára rég feledésbe merült az eset, vagy még saját maga előtt is szégyelli a csodát, és inkább úgy tesz mint ha semmi sem történt volna vele.

Vállaljuk fel a csodát és a velünk történt jót ne tagadjuk le, mert legközelebb elmarad a csoda, mert nem érdemeljük meg!

Méltatlanná vállunk Isten segítségére, a csodálatos megmenekülésre és gyógyulásra, és így talán értethető a lélek, a tudatunk újjászületésének a hittételében élő, valóságos hitem mások számára is!

Komló, 1998 év környékén írhattam a lényegét!
/Komlói Török/