Abnormális történet: 12 évesen történt velem meg, ez igaz vagy nem igaz?

Nekem mindegy, hogy ki mit gondol, az akkori következtetéseimen lehet vitatkozni, de ez sem zavar ma már, amennyiben kedvemet lelem a leírtakban és én is folyamatosan változom, és állandóan kételkedem magamban és másokban is!

Elmondok egy történetet életemből és tudom, hogy ez a történet számomra egy objektív tény:

A kerékpárommal 12 éves gyermekként egy lejtős úton ereszkedtem lefele. A kontra, vagy másként mondva, fogalmazva a hátsófék nem fogott, pedig többször is körbetekertem. Kétségbeesés lett úrrá rajtam. A lejtős utat egy forgalmas főút keresztezte, és a főúton száguldoztak a közeli kőbánya köveit szállító tehergépkocsik egymást követő konvojai. A kereszteződéstől kb. huszonöt méterre lehettem.

A gondolatom a halálfélelmem és a megmenekülés lehetőségei közt ingadozott. Hazudnék amennyiben azt mondanám, hogy biztosan gondoltam Istenre is. Nem emlékszem erre. De az biztos, hogy átfutott az agyamon a megmenekülés paranormális lehetőségeinek több változata is.

Az egyik lehetőség az volt, hogy amennyiben szerencsém van, akkor a keresztező főúton két autó között áttudok száguldani, és valahol a kereszteződés másik oldalán landolok.

Egy másik lehetőségként az villant be, amennyiben úgy tetszik még képtelenebb lehetőség, hogy egy tehergépkocsi kerekéről visszapattanok, és valahogy csak megúszom gázolás nélkül élve.

Az utolsó paranormális menekülési emlékképem az volt, ahogy a lejtős úton haladtam lefelé és láttam, hogy egy árok vége kb. félméterre beért az általam használt lejtős útra és ez az árok, a keresztező főúttal párhuzamos árok volt az utolsó gondolatom.

Arra gondoltam, hogy az árok szélébe belehajtok. Majd elfordulok az árokban derékszögben és így elkerülve azt, hogy a keresztező útra kiguruljak, kihajtsak. Az utolsó méterekre nem emlékszem. Amikor magamhoz tértem zúgó fejfájást, és más testtájról is éreztem fájdalmat. A fülemből folyt a vér, a lábam a kezem is vérzett. Az árokban a kerékpáromon ültem, a kerékpár kormánya kifordulva a hasamnak szegeződött. Az árok baloldala ezen a részen terméskővel volt és van kirakva ma is. Az igaz, hogy az árkot azóta járdlapozták. Sérüléseimet valószínű, hogy ezek a kövek, és a kerékpár okozhatta.

Megmenekültem!

Ez volt az első értelmes gondolatom és csodák, csodája meg tudtam mozdulni. Ahogy hátranézve körülnéztem, egy teherautó állt a kereszteződés után.

A kereszteződésben egy férfi közeledett felém és látva, hogy hátra nézek annyit kérdezett:

– Mi van gyerek? - Jól vagy? - Segítsek? - Nem kell, - jól vagyok, feleltem neki gyorsan és hatalmas zavart, szégyent érzetem, és egyedül akartam maradni.

Az ember több kérdést nem tett fel, és szó nélkül megfordult, és beszállt a teherautóba, majd elhajtott. Én eleinte csak nehezen szedtem össze magam. Ahogy sikerült összeszednem magam az első teendőm az volt, hogy a kerékpárt üzemképes állapotban hozzam, és utána elindultam a kerékpárral a kb. három-négy kilométere lévő gyógyszertárba gyógyszerért az idős szomszédnéninek, mert az eredeti úti célom az volt a balesetem előtt, hogy gyógyszert hozok neki.

Útközben egy patak mellett lemostam magamról a rámszáradt vért, és a szakadt, véres ruhámat is egy kicsit rendbe tettem. Miután gyógyszert kiváltva hazaértem és átadtam a szomszédnéninek a gyógyszert, köszönetet nem várva beszaladtam a szobámba, és lefeküdtem, mert komoly fájdalmaim voltak. Fejfájás, hányinger, remegés, gyengeség és fájdalmas zúzódások a különböző testrészeimen, amiről nem akartam beszélni senkivel. Másnapra már a szokásos megszokott zúzódásokkal teli normális gyerekként keltem és elkezdtem egy új napot, 1968-ban.

Paranormális esemény vagy csoda, egyenlő azzal, hogy nincs rá ésszerű természetes magyarázat.

Ezt a kis történetet azóta is a féltet emlékeim közt őrzöm, és mégis hosszú éveknek kellett eltelnie, hogy megtérésemhez hozzájáruljon. A hitetlenségem volt a fő oka, hogy nem vettem tudomásul a csodát, és nem akartam hinni, hogy ez a csoda velem megtörtént.

Nem akartam hinni a szememnek, az agyamnak, az eszemnek. Ez a paranormális esemény számomra objektív tény volt, és mégsem akartam hinni a csodában.

Ez az eset jó példa arra, hogy van amikor nem akarunk hinni a szemünknek, agyunknak, mert annyira valószerűtlen a megtörtént esemény. A saját szememmel láttam és részese voltam, benne voltam és mégsem akartam tudomásul venni, elfogadni a csodát.

A történet jól példázza, hogy sokszor mondjuk és azt állítjuk, hogy hisszük a csodát, ha látjuk, vagy ha velünk megtörténik a csoda.

De mégsem akarjuk, vagy nem merjük elhinni, mert félünk, hogy önmagunk és mások előtt is nevetség tárgyává válunk. Tehát keresünk valami kis kibúvót, magyarázatot vagy elütjük tréfával, hogy ne kelljen bevallanunk azt a tényt, hogy csoda történt velünk.

A velem megtörtént események, és történések hatására vált bizonyossá számomra Isten.

Tehát feltételezem, és ez nem bizonyosság, hogy az előző életem hibáit, bűneit jóvátegyem, ezért ha úgy tetszik, kaptam Istentől még egy újabb lehetőséget, esélyt."

Hogy ma is Istenre vagy valami Teremtő erőre gondolok az is biztos, de ma már beszélek genetikailag kodolt, klónozott emberi lényekről is, mint lehetséges valóságról, és a tudatunk testi létéről is, és még mennyi marhaságot tudok összehordani, gondolhatja más! Igaz vagy sem a történet? Mert ez a lényeg!!! ! ;) /Török/