Abnormális történetek: Vallom, hogy a tudomány Isten akarata szerint fejlődik, alakul!

A tudomány feladata szerintem: Bárki számára elérhető, megismerhető, megismételhető, levezethető tények összességére épült ismeret bizonyítása és terjesztése.

Azt is vallom, hogy mindaddig, amíg valaki az ellenkezőjét nem bizonyítja be egy állításnak, addig azt az állítást el kell fogadnunk egy lehetséges magyarázatként, lehetőségként. Persze egymást kizáró állítások már tények, de nem jelentik a végső igazságot, csak azt a tényt, hogy egyik vagy másik, esetleg mindkét esemény, történet valós alapja megkérdőjelezhető, talán teljesen kizárhatók is.

Vallom, hogy a tudomány Isten akarata szerint fejlődik, alakul!

Mivel többféle abnormális esemény történt velem, azért felvetődik a kérdés, hogy hülye, és beteges hazudozó, csaló vagyok, vagy esetleg érzékeim mondták fel a szolgálatot, ami hallucinációt, kényszerképzeteket okoz nálam. Vagy csak élénk a fantáziám? Tudom, hogy minden közlés egy érési folyamat része, és ma ennyire, ezekre vagyok képes. 

1.

Nekem mindegy, hogy ki mit gondol, és a következtetéseimen lehet vitatkozni, de az sem zavar ma már, hogy rossz helyesíró, figyelmetlen vagyok, és magas iskolai képesítésem sincs, mert amennyiben valamilyen kényszert, késztetést érzek a közlésre, azt le is írom, mert úgy hiszem, hogy talán ez az én utam, és mondjon bárki mást. Tudom azt, hogy én is folyamatosan változok, mert olvasok, tanulok, és állandóan kételkedem magamban, másokban, és egyre rosszabb véleménnyel vagyok magamról is!

Elmondok egy történetet életemből és tudom, hogy ez a történet számomra egy objektív tény:

A kerékpárommal 12 éves gyermekként egy lejtős úton ereszkedtem lefele. A kontra, vagy másként mondva, fogalmazva a hátsófék nem fogott, pedig többször is körbetekertem. Kétségbeesés lett úrrá rajtam. A lejtős utat egy forgalmas főút keresztezte, és a főúton száguldoztak a közeli kőbánya köveit szállító tehergépkocsik egymást követő konvojai. A kereszteződéstől kb. huszonöt méterre lehettem.

A gondolatom a halálfélelmem és a megmenekülés lehetőségei közt ingadozott. Hazudnék amennyiben azt mondanám, hogy biztosan gondoltam Istenre is. Nem emlékszem erre. De az biztos, hogy átfutott az agyamon a megmenekülés paranormális lehetőségeinek több változata is.

Az egyik lehetőség az volt, hogy amennyiben szerencsém van, akkor a keresztező főúton két autó között áttudok száguldani, és valahol a kereszteződés másik oldalán landolok.

Egy másik lehetőségként az villant be, amennyiben úgy tetszik még képtelenebb lehetőség, hogy egy tehergépkocsi kerekéről visszapattanok, és valahogy csak megúszom gázolás nélkül élve.

Az utolsó paranormális menekülési emlékképem az volt, ahogy a lejtős úton haladtam lefelé és láttam, hogy egy árok vége kb. félméterre beért az általam használt lejtős útra és ez az árok, a keresztező főúttal párhuzamos árok volt az utolsó gondolatom.

Arra gondoltam, hogy az árok szélébe belehajtok. Majd elfordulok az árokban derékszögben és így elkerülve azt, hogy a keresztező útra kiguruljak, kihajtsak. Az utolsó méterekre nem emlékszem. Amikor magamhoz tértem zúgó fejfájást, és más testtájról is éreztem fájdalmat. A fülemből folyt a vér, a lábam a kezem is vérzett. Az árokban a kerékpáromon ültem, a kerékpár kormánya kifordulva a hasamnak szegeződött. Az árok baloldala ezen a részen terméskővel volt és van kirakva ma is. Az igaz, hogy az árkot azóta járdlapozták. Sérüléseimet valószínű, hogy ezek a kövek, és a kerékpár okozhatta.

Megmenekültem!

Ez volt az első értelmes gondolatom és csodák, csodája meg tudtam mozdulni. Ahogy hátrafele fordulva körül néztem, egy teherautó állt a kereszteződés után.

A kereszteződésben egy férfi közeledett felém és látva, hogy hátra nézek annyit kérdezett:

– Mi van gyerek? - Jól vagy? - Segítsek? - Nem kell, - jól vagyok, feleltem neki gyorsan és hatalmas zavart, szégyent érzetem, és egyedül akartam maradni.

Az ember több kérdést nem tett fel, és szó nélkül megfordult, és beszállt a teherautóba, majd elhajtott. Én eleinte csak nehezen szedtem össze magam. Ahogy sikerült összeszednem magam az első teendőm az volt, hogy a kerékpárt üzemképes állapotban hozzam, és utána elindultam a kerékpárral a kb. három-négy kilométere lévő gyógyszertárba gyógyszerért az idős szomszédnéninek, mert az eredeti úti célom az volt a balesetem előtt, hogy gyógyszert hozok neki.

Útközben egy patak mellett lemostam magamról a rám száradt vért, és a szakadt, véres ruhámat is egy kicsit rendbe tettem. Miután gyógyszert kiváltva hazaértem és átadtam a szomszédnéninek a gyógyszert, köszönetet nem várva beszaladtam a szobámba, és lefeküdtem, mert komoly fájdalmaim voltak. Fejfájás, hányinger, remegés, gyengeség és fájdalmas zúzódások a különböző testrészeimen, amiről nem akartam beszélni senkivel. Másnapra már a szokásos megszokott zúzódásokkal teli normális gyerekként keltem és elkezdtem egy új napot, 1968-ban.

Paranormális esemény vagy csoda, egyenlő azzal, hogy nincs rá ésszerű természetes magyarázat.

Ezt a kis történetet azóta is a féltet emlékeim közt őrzőm, és mégis hosszú éveknek kellett eltelnie, hogy megtérésemhez hozzájáruljon. A hitetlenségem volt a fő oka, hogy nem vettem tudomásul a csodát, és nem akartam hinni, hogy ez a csoda velem megtörtént.

Nem akartam hinni a szememnek, az agyamnak, az eszemnek. Ez a paranormális esemény számomra objektív tény volt, és mégsem akartam hinni a csodában.

Ez az eset jó példa arra, hogy van amikor nem akarunk hinni a szemünknek, agyunknak, mert annyira valószerűtlen a megtörtént esemény. A saját szememmel láttam és részese voltam, benne voltam és mégsem akartam tudomásul venni, elfogadni a csodát.

A történet jól példázza, hogy sokszor mondjuk és azt állítjuk, hogy hisszük a csodát, ha látjuk, vagy ha velünk megtörténik a csoda.

De mégsem akarjuk, vagy nem merjük elhinni, mert félünk, hogy önmagunk és mások előtt is nevetség tárgyává válunk. Tehát keresünk valami kis kibúvót, magyarázatot vagy elütjük tréfával, hogy ne kelljen bevallanunk azt a tényt, hogy csoda történt velünk.

A velem megtörtént események, és történések hatására vált bizonyossá számomra Isten.

Tehát feltételezem, és ez nem bizonyosság, hogy az előző életem hibáit, bűneit jóvátegyem, ezért ha úgy tetszik, kaptam Istentől még egy újabb lehetőséget, esélyt."

Hogy ma is Istenre vagy valami Teremtő erőre gondolok az is biztos, de ma már beszélek genetikailag kodolt, klónozott emberi lényekről is, mint lehetséges valóságról, és a tudatunk testi létéről is, és még mennyi marhaságot tudok összehordani, gondolhatja más! Igaz vagy sem a történet? Mert ez a lényeg!!! ! ;) /Török/

2.

Sajnos 13 évesen nagyon erős, aljas megaláztatásokat éltem át az akkori tanáraim egy jelentős részétől az iskolában, és kérésemre a szüleim nem vittek át egy másik iskolába, pedig megmondtam, hogy oda nem fogok járni és öngyilkosságon, valami elkeseredett lépésen törtem a fejem. Szerencsémre vagy a sors, Isten keze által azok a tanárok, akik megaláztak, vertek, az igazgatóval együtt a nyári szünidőben eltávoztak, vagy éppen el kellett menniük, még a tanév megkezdése előtt az iskolából úgy kb. öten lehettek az igazgatóval együtt, és az új igazgatóval, osztályfőnökkel, és a tanári karral semmi problémám nem volt, boldog nyolcadikosként éltem tovább. Átlagos gyerek voltam, mondhatnám, hogy nem voltam jó gyerek, a tanáraim rosszabbat csináltak belőlem, mint ami valójában voltam. Szerencsém volt? Talán erre illik a szerencse szó, de azért furcsa volt, és alig hihető, hogy ez megtörtént ebben a tömeges elbocsájtási, felmondási formában, azokban az 1969 körüli kommunista időkben. Volt utólag egy talán elfogadható magyarázatom rá, hogy Sztálinista könyveket égettünk 7-dik oszt. évvégén az iskola udvarán, és ezért valaki feljelenthette, és a többi tanár csak szolidaritásból távozott vele együtt. Ez az én magyarázatom. Persze ebben az időben Sztálint már nem tekintették pozitív példaként. Ebből a Sztálin könyvből akkor én is egy példányt elhoztam onnét kíváncsiságból. Csupa jó dolgokat olvastam a "jóságos" Sztálinról, miközben már akkor is tudtam, hogy a valóságban szörnyeteg, egy gonosz vezető volt. Talán a Kádárista kommunista tanároktól ez akkoriban egy pozitív tett volt, de az is lehet, hogy az igazgatóban volt éppen néhány nagyfröccs, mert szeretett inni, és veréssel nevelni az iskola növendékeit, és úgy gondolta, hogy ez a könyvégetés is belefér. Persze az akkori tanáraim többségének a távozása így sem teljesen érthető és az én magyarázatom sem bizonyított tény. A materiális logikai feltételezésem szüleménye. Ettől még igaz is lehet.

3.

Ez az eset körülbelül 1977 környékén történhetett meg velünk, amikor éppen Balatonról jöttünk haza apám autóját vezettem, és apám ült az anyós ülésben, és a késő-délutáni; kb. 17-18 órai napsütés hátulról ért. Ahogy a mecsekpölöskei falut elhagytuk Komló irányába közlekedtünk, akkor lassan lebegve szálló ismeretlen, abnormálisnak látszó tárgyakat, jelenséget láttunk a két domb között elhaladni, amelynek a látványa döbbenetes volt számunkra, miközben az egyik domb mögött lassan haladva eltűntek. Gázra léptem, hogy a két domb között áthaladva megállok, és visszanézve láthatjuk újra őket. Aztán átérve a "szoroson" megálltunk, és akkor már semmit sem láttunk. A tárgyakat hosszúkás luftballon formához, holdszerű színhez hasonlónak láttam. Pontosítva úgy éreztem, mintha Holdból lettek volna kivágva azok a hosszúkás luftballon szerű ismeretlen, lassan közlekedő égi jelenségek, amely jelenségeknek nem voltak élei és sarkai sem. Úgyis világítottak, mint a késődélutáni felkelő Hold. Volt amelyik a másikhoz volt kötve, köldökzsinórként vontatva a másodikat, vontatásszerű volt a látvány, és mintha alakzatban haladtak volna. A színiek olyan sárgás, vagy homályos sárgás-vörösre, elmosódott narancssárgára emlékeztetett. Lehet, hogy másként is meglehet fogalmazni, de most ez jut az eszembe. Szerintem a Nap helyzetének a megvilágítása tette láthatóvá őket, ami a hátunk mögül világította őket meg, ahogy a Holdat is megvilágítja a Nap késő délután, este vagy éjjel. Ahogy a kis virslik egymáshoz vannak a belekbe töltve, és nincsnek még elválasztva, elvágva egymástól, arra is hasonlatos volt a két pár ismeretlen lebegő objektum, és volt még kettő különálló is, olyan kisérő félék lehettek. Abnormális volt a javából. Apámmal ketten láttuk, ez semmit sem bizonyit, és apám már régen eltávozott.     

4.

Nagyjából 29-33 éves korom között nagyon fájt a lábam többféleképpen, nem részletezem, és 32 vagy 33 éves lehettem, amikor azt álmodtam egyik éjjel, hogy nagyon nagy fájdalmaim vannak a lábamban, és jajgatva felakartam ülni, és ahogy ülök fel azt vettem észre, hogy a testem ott maradt. A fájdalmaim megszűntek, és hatalmas nyugalom szállt meg, nagyon okosnak éreztem magam. Agyamnak parancsoltam, hogy a lábamban keletkezett vérrögöt távolítsa el, és tisztítsa meg az ereimet, a vérrel szállítsa oda ehhez szükséges rögöket felfaló vérsejteket, katonákat. A lényeg, hogy reggel felébredtem, és rendben volt a lábam. Ez egy igazán jó álomélmény volt, soha rosszabbat nem kívánok magamnak, és másnak sem!

5.

Kb. 42 éves voltam, és elindultam gombázni, és hatalmas távolságot megtéve ismerős helyre értem, ahol gyermekkoromban, és 23 éves koromig sokat jártam ezen a helyen, az akkori házunktól kb 1-2 km-re volt a terület, de én akkor már nem ott laktam. De egyébként a hely közelében volt a munkahelyem is. Tehát a környéktől nem szakadtam el teljesen. Nagyon fáradt voltam már a sok össze-vissza gyaloglástól, és még mesze volt a hazai út is. Úgy erdőben kb. 2 órára voltam az akkori lakásomtól több hegyen és völgyön keresztül. Ahogy az ismerős tájon nézelődtem, és kerestem a gombákat, egyszer csak elértem egy általam ismert útra, amely nem úgy nézet ki, ahogy a tudomásom szerint annak kinéznie kellett. Egyenletlen lejtős, kicsit kanyargós földút helyett egy sima, egyenes, bitumenes utat találtam, és beleborzongtam, mert valami távoli egyenletes bugást is hallottam. Talán a nagyfeszültségű villanyvezeték hangjára emlékeztetett, és a bánya felől gyakran hallottam hasonló hangot, de ez mégis mintha más lett volna.. Felmásztam egy fára, hogy biztos legyek abban, hogy ott járok ahol lennem kellett ismereteim szerint.. Nem tudtam sem megerősíteni, sem elvetni a helyzetemet. Elbizonytalanított. Ráléptem az útra és nyílt egyenes volt jobbra és balra nézve is. Elindulhattam volna rajta, de ismeretlen volt, és talán féltem is egy kicsit. Aztán arra gondoltam, hogy még messze van az otthonom, és irány haza azon részen, amit ismertem. Biztos, hogy volt egy kis majré is. Nagyjából párhétre elmentem oda újból egy másik irányból, mert a közelbe volt dolgom, és az egyenes műút nem volt ott, csak a régi, a földes út a mai napig. Ez a beteg agyam képzelgése volt, mert már annyit gyalogoltam, hogy kevés volt az oxigénem?

• Sok minden véletlennek nevezett dolog megtörténik velünk, amire nincs magyarázat. Gyakran az "ügyességünknek", a "szerencsének", vagy a "hatalmas tudásunknak" tudjuk be, hogy ezt is vagy azt is megúsztuk. Régi autósok, motorosok is tudnának erről sokat beszélni.

• Amikor arról beszélünk, hogy talán nem volt normális a megmenekülésünk, és valami külső erő segített, vagy segíthetett, akkor röhögve elütjük egy tréfával, hogy biztos az ufók voltak, vagy éppen a teremtőről is beszélhetünk. De van olyan érzésem is, hogy kódolva vagyunk. Az életünk addig tart, amire kódolva van.

• De ez már az első abnormális eseményhez tartozó részhez köthető gondolatok, elméletek, rágódások, elgondolkodtató feltételezések tárházához tartozik. Amely történés megfejtése számomra az, hogy talán kódolva vagyunk a Teremtő erő vagy felsőbbrendű lény által, és a lélek, vagy számomra, szerintem a tudatunk a valós, a mi igazi lényünk, és a testünk csak annak a ruhája, öltözéke. Álmodtam ezeket, vagy túl jó a fantáziám? Vagy egy aljas senkiházi vagyok, aki itt szórakozik másokkal, és magában egy jót röhög?? Persze inkább sírhatnékom van, mert elég gyatra képességekkel ruházott fel a Teremtőnk! Tudom, hogy mindennek oka van. Ezért elfogadom, mert nem is tehetek ellene semmit. Talán egy kis olvasás, tanulás kivételével. Persze mocskolhatnám magam további felvetésekben, de most szerintem ennyi is elég az önkritikából, talán majd máskor, amennyiben további késztetést érzek mások örömére.

 6.  Egy sajnálatos tragédia történt 1990 környékén: Vettünk szüleimmel közösen egy szőlőt, az eladó tulajdonos felesége megátkozott, tragédiával fenyegetett bennünket, a szőlő az én nevemre került. Takarítás közben apám a présház falában egy embrió szerű rongyba csavart csontvázat talált, és odahozta nekem megmutatva. Aztán én némi gondolkodás után fogtam, és egy elhagyott helyre lapáttal elhajítva odébb dobtam. Apám a kezébe fogta és ledobta elém, én nem fogtam meg, csak a lapáttal. Ez talán májusban, júniusban történt, és szeptemberben apám infarktusban meghalt. Az én verzióm szerint volt a lábában egy vérrög, amit kezeltetett mint ízületi vagy reumatológiai problémát, még tűvel a vizet le is szívvatták a lábából orvosok maszekon, de nem használt a fájdalmaira. Aztán szeptemberben krumpliszedés közben közli velem, hogy nem fáj a lába már, mert elvándorolt a hátába a fájdalom okozója, és ott jó helyen van, mert az életét megkeserítő lábfájdalom elmúlt. Pár napra rá infarktusba meghalt. Persze írhatnék még több furcsa eseményről is, de most ennyi az amire kész vagyok, mert amit én gondolok a kódolt, a megtervezett eseményekről, annak közlésére meg kell érnem. Nem vagyok babonás. De valamikor van, hogy a logikai dolgok összeállnak, és nem is erre az esetre gondolok csak.

7. Vagyonvédelmi vállalkozásom volt ebben az időben. A könyvelőmmel, és a fiával nagyon összevesztem. Nem részletezem. A lényeg, hogy annyit mondtam nekik, hogy Isten nem bottal ver. Jól kinevettek, a vállalkozásuk hatalmas kiterjedésére hivatkozott az apai könyvelő, és hatalmas számlát akasztott a nyakamba, amit azért be is fizettem. Pár évre rá az a fia, akivel az apjánál is durvábban szólalkoztam össze, váratlanul meghalt, aki úgy kb 30-as éveiben járt. Persze, hogy nem hiszek az Isten nem bottal ver átkomban ebben az esetben. Csak elgondolkodtat. Valahogy azért nem mindegy.

8.

Nehéz eldönteni számomra is, hogy mit is gondoljak a fenti történésekről. Aztán úgy döntöttem, hogy egyik sem zárja ki a másikat, mert Isten, vagy a Teremtő mindenben érintett, és mindenhez köze van, lehet. Nekem egy dolgom van, hogy a történéseket elfogadjam, amely azt bizonyítja, hogy volt amikor a természetfölötti erő segített, és vannak számomra megmagyarázhatatlan történések, amely ettől még igazak voltak, megtörténtek velem, és számomra a többi általam tapasztalt abnormális eseménnyel együtt. Legalább magamnak ne hazudjak, ismerjem el a történéseket tényként.. Talán az Isteni Teremtés csodáiba kaptam betekintést néhány pillanatra, és ezt kell elfogadnom.  Nem értem, hogy miért kaptam védelmet, miért éppen velem történtek meg a csodák? Nem vagyok egy példaértékű észlény, egy segítőkész, példamutató erkölcsi csősz, másokért önfeláldozó sem vagyok néhány adományt, jótettet kivéve, és még embernek is gyakran gyatra vagyok.  Akkor mégis miért történtek velem ezek az események meg?  Isten tujai gyakran kifürkészhetetlenek, mondja az írás. Teremtő, ufók, csodák, tudomány, nem zárják ki egymást. Ennyi a tanulság.   

/Török/

További idevágó gondolatok:

Mennyivel hiteltelenebb a véletlenek hihetetlen sorozatából, azok együttállásából létrejövő evolúciónál az, hogy valami felsőbbrendű lény, szellemi lények, vagy egyszerűen egy magasabb civilizáció kódolta belénk a fejfödéstant, az intelligenciánkat, és létrehozza a gondolkodó, intelligens emberi anyagot? A Föld jelenleg ismert legértelmesebb rossz és jó irányú formálóját, a Teremtés csodáját. De az is lehet, hogy egyiket sem lehet kizárni, ahogy azt sem, hogy létezhetnek időben, idő síkjában párhuzamos, vagy időben, idősíkjában eltolt párhozamos világok. Ebben benne mindaz, amit megtapasztaltam. Benne van minden paranormális jelenség, vagy mai ésszel, normálisnak tekintett tudatunkkal fogalmazva abnormális jelenség, amit átéltem, megtapasztaltam életem bizonyos időszakaiban egy kivétellel. Az idő síkjában létezhető párhuzamos világokról van szó. Az idő síkjában eltolt jövőbeli párhozamos világot megtapasztaltam, amely történést le si írtam, más velem megtörtént paranormális eseményekkel együtt. Ezeket a megtapasztalásokat nevezhetem csodának, csodálatos történéseknek is. Vagy hazudhatok is magamnak, hogy nem történtek meg. Persze agyam bizonyos időszakos megbomlásaira is gyanakodhatok, gyanakodhat bárki. De gondolhatják mások azt is, hogy megrögzött hazudozó vagyok, mert én is kételkedve fogadom mások abnormális történéseit, és a hitetlenség erősebb bennem, mind az az empátia, sorsközösségnek bevállalása, elismerése, hogy higgyek nekik, hogy ők is őszinték, és velük is megtörténhetett a csoda. Azért ennek ellenére, a másokban kételkedő magatartásom ellenére is hiszek abban, hogy sokkal több emberrel történt csodálatos abnormális esemény, mind akik ezt felvállalják, mert félnek a nevetségessé válástól, féltik állásukat. Persze a szélhámosok, a feltűnési viszketegségben szenvedők tábora lejárathat, nevetségessé teheti a mi történéseinket is. De egyet nem engedhetünk meg, hogy magunkat is becsapjuk, letagadva a velünk történt csodálatos eseményeket csak azért, hogy mások szemében normálisnak tűnjünk, tüntessük fel magunkat, szembeköpve önmagunkat, a velünk történt csodát elhazudva, mert a csodát nem véletlenül éltük át. Aki, ami ebben a csodában részesített bennünket, azt is szembeköpjük, amennyiben nem vállaljuk be a történéseket. 

Véletlenek mindig voltak és lesznek is. A véletlen is egy csoda. De azokat a szavainkat használjuk rá, hogy véletlen vagy szerencsénk volt, van. Önmagunknak, önmagunk szerencsés kiválóságának, alkatunknak tudva be azt. Persze agyunk dolgozik a magyarázatokon, próbál racionális érveket találni rá, és van amire talál, van amire nem, mert nincs is. Amire találunk valami magyaráztatót, az is egy feltevés és nem tény többségében. 

/Török/